Jakoutsu vitéz
Tüzesen süt le a nyári nap sugára,
Az ég tetejéről egy japán fiúra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
Lelkének így is nagy „melege” vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szívében,
Úgy pörgeti kardját a faluvégen.
Faluvégen kardján míg van él,
Ő addig a fűben vidáman nevetgél.
Tenger virág nyílik rózsaszínen fölötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira áll tőle egy fa,
Csillogó szemei oda tapadtanak.
De nem ám a fa lehulló szirmára,
Hanem a faágon egy fehér ifjúra.
A fiatal fiúnak szilaj termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű fenekére.
A legénynek az inge ki van gombolva,
Mivelhogy fölsőjét mossák a szomszéd kunyhóba’.
Kilátszik az ingből izmos teste,
A már nem vagdosó fiatal gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző embervadász,
Jakoutsu, ki is lehetne más?
Ki pedig a fán a ruháját várja,
Inuyasha az, Jakoutsu szívének gyöngyháza.
„Szívemnek gyöngyháza, lelkem Inukája!”
Jakoutsu, a zsoldos így szóllott hozzája:
„Kukkants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy nekem minden vigadásom!
Vesd reám sugarát arany szemeidnek,
Gyere le a fáról, had öleljelek meg;
Gyere ide a talajra, csak egy pillanatra,
Rádcsókolom lelkem vörös ajkaimmal!”
„Tudod, Jakoutsu, örömest lemennék,
Ha te nem fiú lennél!
Nem megyek, velem „másként” bánnál,
Mondjuk kardom szívesen látnám nyakadnál!”
Ezeket mondotta undokul Inuyasha,
S a ruháját egyre nagy serényen várta.
De a zsoldossrác elmegy kardjától,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:
„Gyere le galambom, gyere le gerlicém,
A csókot, ölelést, mindent elvégzek én;
Aztán az a csitri sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy a szívem halálra epedjen!
És csalta a legényt édes beszédével,
A legény aztán nyakát fogta mind a két kezével,
Megütötte arcát, nem egyszer, nem százszor,
Jakoutsu azóta bús szerelmet gyászol. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
